Amikor elkezdtél gondolkodni A vér és méz földjé-ről, mi miatt aggódtál a leginkább? A legnagyobb aggodalmam az volt az elején, hogy megtalálom-e az egyensúlyt, és hogy megfelelően ábrázolom-e az embereket. Annyiféle oldal volt érintett ebben a helyzetben. Nem politikai állásfoglalásnak szántam a filmet, inkább egy emberi történetet akartam elmesélni, és hogy mi történik egy társadalommal, ha a háborúban magára hagyják, és nem segítenek neki. Mi lesz egy olyan társadalommal, amely jó esélyekkel indul, aztán a közbelépés és a támogatás hiánya miatt teljesen összeomlik. Ezt szerettem volna megmutatni. Amennyire csak tudtam, beleástam magam a témába. Végül úgy döntöttem, hogy elküldöm az anyagot az érintetteknek, és megkérem őket, mondják el, mit tennének még hozzá, min kéne változtatni. Szóval kiegyensúlyozottságra törekedtünk, de mivel sokunk nem a régióból származik, nagyon nehéz volt elérni ezt. Az ember megpróbál mindent a legjobban csinálni, de közben szinte biztos benne, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Mi volt számodra a legnehezebb forgatás közben? Talán az, hogy a háború túlélői tudni szerették volna, miről szól a film, mert rosszindulatú pletykák kaptak lábra ezzel kapcsolatban. Főleg attól tartottak, hogy lesznek benne olyan dolgok, amelyek feldühítik őket. Ha az ember mindennap olyan üggyel kel, amely nagyon foglalkoztatja, és szívvel-lélekkel csinálja, plusz imádja az embereket, akikkel dolgozik és az országukat is, akkor nagyon rossz érzés, amikor közlik vele, hogy valaki vissza akarja vonni a forgatási engedélyt, vagy azt mondják, hogy a nők ellen cselekszik. Miközben ez lenne az utolsó dolog, ami eszembe jutna: lányaim vannak. A szíve mélyén persze ilyenkor tudja az ember, hogy mindez nem igaz, és folytatja a munkát. De ez volt a legnehezebb. És mi lepett meg a leginkább? Amikor néhány hét múlva túl leszünk mindenen, hátradőlök, valószínűleg azon leszek meglepődve, hogy egyáltalán megcsináltuk a filmet, hogy minden nehézség ellenére leraktunk valamit az asztalra. Annyira bonyolult volt, annyiféle nyelv, annyi érzelem. Ez egy kis film, ami most meglátta a napvilágot, és nem volt egy egyszerű szülés. Brad Pitt mondott valamit a forgatókönyvről? Ő volt az első ember, aki elolvasta. Biztosan voltak észrevételei, de már nem emlékszem ezekre. Viszont végig jelen volt. Persze néha az, aki szeret, nem mondja el, hogy mi nem tetszik neki, vagy azt mondja, hogy "ez nagyon tetszik, talán tegyél bele ebből kicsit többet". Szóval ő így támogatott. A filmnek két verziója van: egy angol és egy eredeti nyelvű. Melyiket tartod az igazinak? Az eredeti nyelvű változatot jobban szeretem. A színészekhez a nyelvük is hozzátartozik, és egyébként is jobban szeretem eredeti nyelven nézni a filmeket. Szerettük volna, hogy minél több emberhez eljusson. Tudtuk, hogy nagyon speciális közönség lesz fogékony erre a témára, de ha angolul is leforgatjuk, akkor több olyan embert elérhet, akik sosem néznének meg egy feliratos filmet. Ezért forgattunk két nyelven, ami nagyon igénybe vette a színészeket. Engem kicsit összezavart, de nekik volt igazán nehéz dolguk. Oda-vissza kellett kapcsolniuk; előfordult, hogy túl voltak egy nagy, érzelmes jeleneten, mire mondtuk nekik, hogy akkor most csináljátok meg újra egy másik nyelven (nevet). Tévé- és rádióbejátszásokkal magyarázod el a nézőknek a hátteret, és a dialógba is beleszőttél egy kis történelemleckét. Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt abban, hogy az átlag amerikai is felfogja, hogy kik ezek a népcsoportok és miért harcolnak, de közben ne váljon szájbarágóssá a film? Ezt a háborús konfliktust eleve nagyon nehéz megérteni. A mai napig az az érzésem, hogy még mindig nem értem tökéletesen. Megpróbáltam úgy alakítani, hogy az amerikai közönség is megértse, hogy itt nem egyetlen országról van szó. Hihetetlen, hogy az embereknek tényleg mennyire fogalmuk sincs az egészről, nem tudják például, hogy milyen országok vettek részt ebben a háborúban. És a filmben van ugye az a rész, amikor angol nyelven mondja a rádió a híreket. Ez egy tudatos döntés volt, mert a háború alatt tényleg fogtak volna angol nyelvű adást. De tény, hogy furcsán hathattak az angol nyelvű hírek ezekben a jelenetekben. A filmekben megszokott muzulmán nőképtől eltérően itt nagyon erős, emancipált nőket mutatsz, akik még ha csöndesek is, nem csupán passzívan várják a sorsukat. A szenvedésük mellett az erejüket is meg akarod mutatni? Általában így látom a nőket, akik szerintem nagyon tettre készek és erősek. Azok a nők, akiket a régióban megismertem, kifejezetten erősek. A főszereplő esetében fontos volt, hogy nő legyen, és ne egy fiatal lány, vagyis a döntés, amit hoz, egy felnőtt ember döntése legyen. Hogy a férfival való kapcsolatát ne egy megfélemlített fiatal lány perspektívájából, hanem olyasvalakiéből lássa és alakítsa, akiben megvan az értelem és az erő. Mennyire törekedtél az igazság ábrázolására, és hogyan próbáltad elkerülni a szenzációhajhászást? Kerültem a bombasztikus megoldásokat, de a szexualitás és az erőszak ábrázolásában el kellett mennem addig, ameddig elmentem, mert különben nem lett volna valósághű. Ennél több viszont már valóban szenzációhajhászás lett volna. Magamban éreztem, hogy mi az, ami nem helyénvaló, és reméltem, hogy végig a határok között maradok. Volt olyan pillanat a forgatás alatt, amikor kétségbeestél, és azt mondtad, hívjuk fel Michael Winterbottomot, hogy ugorjon be egy kicsit? (Winterbottom 1997-ben készített filmet Köszöntjük Szarajevóban! címmel a bosznia-hercegovinai háborúról, és tíz évvel később rendezte Jolie-t a Hatalmas szív-ben - a szerk.) Nem volt meg a történelmi és a technikai háttértudásom, de nagyon szívemen viseltem az ügyet. Annyira igyekeztem, hogy majd' belehaltam, egész éjjel fent voltam, hogy jól sikerüljön a film, hogy kiegyensúlyozott legyen. Mindent meg akartam tenni, amit csak bírtam. Tudtam, hogy jó szándék vezérel, és nagyon hittem ebben a filmben. A szerb médiában már a bemutató előtt jóval rengeteg negatív vélemény jelent meg a filmről. Szerbiában nagyon ellenségesen állnak hozzá, sokan egyenesen szerbellenesnek tartják. Mit gondolsz erről? Az ember megpróbál beszélni elfogulatlan helyi újságírókkal, akik nyitottan állnak a dologhoz, és nem zárják ki eleve, hogy a film méltányosan áll a témához. Beszéltünk velük, és most abban reménykedünk, hogy ők ezt majd továbbadják a szerb embereknek. Akik aztán persze maguk is megnézhetik a filmet, és kialakíthatják róla saját véleményüket. Nem hiszem, hogy ugyanazt gondolják majd, mint azok, akik úgy bírálták a filmet, hogy nem is látták. Nemcsak egyszerű pletykákról van szó, néhány megállapításuk és híresztelésük veszélyes hazugság volt. Sok akciófilmben játszottál színészként. Az ott szerzett tapasztalatokat fel tudtad használni? Például a háborús jelenetek forgatásakor? Olyan szempontból hasznos volt, hogy tudom, mennyi időbe telik leforgatni ezeket a jeleneteket. Olyan, mintha két különböző filmet forgatna az ember: egyrészt vannak a jelenetek az apró, finom színészi játékkal, másrészt a látványos jelenetek tankkal meg aknavetővel, ahol nem csinálsz mást, csak ezeket veszed fel hétszer egymás után. Fárasztó munka, sokat kell gyakorolni, és időbe telik, amire hozzászoknak a színészek. A férfiak között volt, aki harcolt a háborúban, így ők tudták, mit hogyan kell, a többieket viszont be kellett tanítani. Most, hogy egy ilyen valósághű filmet csináltál, jelent még számodra valamit a mozi varázsa? Hamarosan egy Disney-filmet forgatok, úgyhogy remélem, feléleszthetem magamban a varázslatot (nevet). Szerintem ez is része a dolognak: amikor a gyerekeimmel ülök és belelkesednek, mert látnak valami varázslatosat, amiről elhiszik, hogy lehetséges, pedig valójában az ember tudja, hogy nem az. Ez csodálatos, és részben emiatt vállaltam el ezt a Csipkerózsika-filmet. Nem zavarodsz meg attól, hogy egyik pillanatban hollywoodi csillogás vesz körül, a másik pillanatban pedig a világ válságos területein jársz? Ez egy furcsa dolog, hiszen ilyen a világ, amiben élünk. Reggel, amikor felébredek, anya vagyok, aki gondoskodik a gyerekeiről, és a hírekből értesül a világ dolgairól. Amikor pedig lehetőségem van rá, elutazom mondjuk egy háborús övezetbe, ahol a világ részévé válok, és megpróbálok valahogy változtatni a problémákon. És emellett van még a színészi munkám, ahol szórakoztató dolgokat csinálok. De nem ez a világ legfontosabb része. Persze nagyon hálás vagyok, hogy van, de számomra nem a hollywoodi csillogás a való világ. Amikor Braddel elmegyünk egy díjátadóra, az csak egy jó kifogás arra, hogy bulizzunk. Apa és anya végre elmehet bulizni, kiöltözik és iszik egy kis pezsgőt. Aztán hazajövünk, felébredünk, és reggelit csinálunk a gyerekeknek. Ennyi az egész. Nem veszem komolyan, mert nem lehet. Mikor jöttél rá arra, hogy nem ez a valóság? Amikor megismertem a hollywoodi csillogás sötétebb oldalát is.