A kemény megpróbáltatások ellenére Zamperini lelkiereje mindvégig töretlen maradt – és Jolie elmondása szerint cseppet sem bizonytalanodott el, amikor a vele történtekről mesélt neki. „Bármiről kérdezhettél tőle, és ő mindent részletesen elmesélt – mondja. – Ez rendkívül szokatlan, hiszen a nagy különbség az akkori és a jelenlegi generáció között, hogy manapság sokkal jobban ismerjük a poszttraumás stressz zavart mint betegséget és annak a szükségességét, hogy beszéljünk róla. Azt hiszem, akkoriban az volt az általános, hogy az ember rezzenéstelen arccal fogadja ezeket a helyzeteket. Biztos vagyok benne, hogy neki is rengeteg traumával kellett szembenéznie, amiről nem beszélt, helyette emelt fővel vette az akadályokat, és a saját hasznára fordította őket.”

Zamperini tavaly júliusban hunyt el, amikor Jolie még a film utómunkálatait végezte. 97 éves volt.

Arról, hogy mit tanult Zamperiniről, amit nem tudott meg az életrajzi könyvéből:

Igazán nagyszerű ember volt. Csodálatos képessége volt arra, hogy bármikor, amikor időt töltött másokkal, meglássa bennük az emberi nagyságot, és azt akarta, hogy ők is tudatában legyenek a bennük rejlő lehetőségeknek. Órákon át ült veled, és úgy érezted, hogy te vagy a középpontban, jobb emberré akartál válni attól, hogy a közelében vagy. Mindenkivel ilyen volt... Más emberek társaságában felvillanyozódott. Amikor a filmet készítettük, azt mondta: »Ne arról csinálj filmet, milyen nagyszerű vagy kivételes ember vagyok, hanem csinálj egy filmet, ami emlékezteti az embereket arra, hogy ez a nagyság bennük lakozik.«

Arról, hogy a filmek, melyeket eddig rendezett, hogyan kapcsolódnak a munkájához, amit az ENSZ különmegbízottjaként végez:

Amikor A vér és méz földje című filmen dolgoztam, azt próbáltam megérteni, hogyan képesek azok az emberek, akik szeretik egymást és barátok, hónapokkal később a másik ellen fordulni és meggyilkolni egymást. Hogyan történhet mindez? Nem érthettem meg a boszniai háborút – tinédzser voltam akkoriban. Tanulmányoznom kellett a történelem ezen részét, hogy jobb munkát végezhessek.

A Rendíthetetlen bizonyos értelemben ennek az ellenkezője volt számomra. Több a menekült, a konfliktusok következtében kitelepített ember napjainkban, mint a II. világháború idején. Napjainkban! Ez a szituáció és az, hogy képtelenek vagyunk megelőzni a konfliktusokat és segíteni a szükséget szenvedő embereken világszerte, nagyon nyugtalanító számomra. Louis története inspirálóan hatott rám. Emlékeztetett arra, hogy mindig van valami, amibe kapaszkodhatunk – a hitünk és az emberi lélek ereje. Ez valóban átlendíthet minket az akadályokon, és olyasvalami, aminek a létezésére a nehéz időszakainkban is emlékeznünk kell. Meg akartam osztani ezt a világgal, mert azt hiszem, ez az, amire most mindannyiunknak szüksége van.

Arról, hogy milyen volt A vér és méz földje, egy független film elkészítése a Rendíthetetlen munkálataihoz képest:

Nagyon boldog vagyok, hogy az első filmem egy független alkotás volt, hiszen rendezőként sokkal keményebben kellett rajta dolgoznom. Az embernek fontossági sorrendet kell felállítania, hogy minden egyes fillérről tudja, mire költötte. Nagyon felelősségteljesen kell viselkednie. A Rendíthetetlen esetében bőséges, de azért nem túl nagy költségvetés állt a rendelkezésünkre. Ha ezt elszórjuk két tengerbe zuhanó repülőgépre, beltéri és kültéri tartályokra, teljes panorámás óceánra, dzsungelre, Hitler olimpiájának megjelenítésére és két hatalmas fogolytáborra, akkor gyorsan elfogy. Úgyhogy meg kell lennie az emberben a kellő fegyelemnek ahhoz, hogy hogyan forgasson le egyes jeleneteket, hogyan spóroljon a költségeken, hogyan vigye vászonra az egészet. Örültem, hogy bennem megvolt ez a tulajdonság; a Rendíthetetlen technikailag olyasmi volt, amit még sosem csináltam azelőtt, és nagyon sokat kellett tanulnom, hogy sikerüljön megvalósítani.

Arról, hogy megmutatta Zamperininek a film nyers változatát a kórházban:

Kaptam egy hívást, amikor épp a vágószobában dolgoztam, hogy Louis kórházba került. 97 éves volt, és még mindig önellátó életet élt. A 80-as éveiben hagyott fel a gördeszkázással, kiválóan vágott az esze, vidám és szellemes volt, és a saját lábán járt-kelt.

Így amikor megtudtam, hogy kórházban van, kicsit meglepődtem, fogtam a film akkori, nyers változatát – ami lényegében csak annyiban különbözik a véglegestől, hogy sokkal kevesebb zenei aláfestést és vizuális effektet tartalmaz –, bevittem hozzá, és együtt megnéztük. Ostoba kérdések jártak a fejemben... Vajon tetszeni fog neki? Elmondja majd a véleményét róla? Mit gondol a színészek játékáról? Milyennek találja a felvételeket? Válaszok helyett abban a rendkívüli megtiszteltetésben volt részem, hogy láthattam ezt a csodálatos embert, a ragyogó kék szemeit, amint végignézi az életét, visszaemlékezik a családjára és a barátaira, akik már eltávoztak, és arra készül lelkileg, hogy ő maga is elmenjen, és újra velük lehessen. Igazán gyönyörű élmény volt.

Arról, hogy milyen érzés volt elveszíteni Zamperinit azelőtt, hogy a film elkészült volna:

Nem tudtam dolgozni, mert képtelen voltam az életének akár egyetlen részletét is megvágni. Nem változtathattam semmin. Egy ideig nem voltam képes hozzányúlni a filmhez, mert annyira sérthetetlenné vált számomra. Aztán érzed a felelősséget, tudod, hogy ez a film az életének az utolsó fejezete, az öröksége része, és ha elbuksz, az olyan, mintha cserbenhagynád őt. Szóval nehéz volt. De szeretjük őt, és boldogok vagyunk, hogy megoszthatjuk a történetét és az üzenetét másokkal. Boldogok vagyunk, hogy a világ megismerheti őt, de keserédes az öröm, mert ő már nem lehet velünk.
 

Az npr.org weboldal 2014. december 17-én megjelent interjúja alapján angolról magyarra fordította: Judit
A fordítás az oldal tulajdonát képezi, ezért részben vagy egészben történő másolása szigorúan tilos!