– Miért érdekel egy amerikai színésznőt annyira a boszniai háború, hogy még filmet is írjon és rendezzen belőle? – Nem úgy indultam neki, hogy mindenáron forgatókönyvet akarok írni és később azt megrendezni, hogy aztán diadalittasan szakmát váltsak. Viszont szeretek magam elé különböző feladatokat kitűzni, melyekkel „meg tudom mozgatni az agyamat”. Így kezdődött el az írási folyamat. Ami a témaválasztást illeti: az utóbbi tíz évben számos alkalommal megfordultam a világ kritikus helyzetben lévő területein, és nagyon felzaklatott a beavatkozás hiánya. Mindemellett erős empátiát érzek azon emberek iránt, akiknek ezeken a helyeken kell élniük, és meg kell birkózniuk háborúkkal, menekülttáborokkal is. Szerettem volna megérteni, hogy miért és hogyan fordul egymás ellen két olyan ember, aki előtte békében élt, hogyan lesz a szeretetből gyűlölet. A boszniai háborúról mindig is azt gondoltam, hogy a generációm sokkolóan keveset tud róla. Ez volt az utóbbi ötven év talán legösszetettebb konfliktusa, a gyökerei nagyon mélyre mennek – kötelességemnek éreztem, hogy jobban elmélyüljek a témában. Elutaztam tehát Boszniába, eltöltöttem nem kevés időt a háború áldozataival, károsultjaival. Számos igaz történetet építettem be a filmbe. Miután kész volt a könyv, olyan színészeket kerestem, akik megélték a háborút – más-más oldalon. Ők is hozzátették a filmhez a maguk tapasztalatait: így talán sikerült autentikus művet készítenünk. – De miért gondolta, hogy épp egy szerelmi történetbe kell belesűrítenie ezt a tudást? – Szerintem nem csak egy szimpla love storyról van szó, amely bárkivel megeshetett volna. Egy szimbolikus kapcsolatot mutatok be, mely a régió embereit jelképezi. Szarajevóban a háború előtt a házasságok csaknem húsz százaléka vegyes nemzetiségű volt, tehát ez egy valós állapot lehetett. De ugyanezen oknál fogva építettem be a történetbe egy apa-fiú, két nővér és anya-lánya viszonyrendszert is – persze elismerem, hogy azért a love story van a középpontban, mert a legtöbb ember azzal tud azonosulni. Ugyanakkor a forgatókönyv megírása előtt, amennyire csak lehetséges volt, elmélyültem a témában. Amikor kész volt a könyv, megkapták a színészek – de nem tudták, hogy ki írta. Olyan emberek fogadták el, akik megélték a háborút. Ezután kértem, hogy mindenki egészítse ki, ha úgy látja, hogy erre valahol szükség van. Innentől ez nemcsak az én „love storym” volt, hanem mindannyiunké. – A happy end nem fordult meg a fejében? – Nem. A háború sem azzal ért véget. Csupán fájdalom és a veszteség maradt utána. – Az a tény, hogy A vér és méz földjént ön rendezte, megosztja az embereket. – Lehet, de egy művész nem azon spekulál, amikor alkot, hogy a munkája milyen tetszési indexeket fog produkálni. Viszont kötelessége, hogy bármilyen körülmények között vállalja az alkotását. – A forgatáson minden jelenetet bosnyákul és angolul is rögzítettek. Nem tudott dönteni, melyik a jó megoldás? – Úgy éreztem, hogy a film csak akkor tud autentikus lenni, ha azt eredeti nyelven vesszük fel. Ha egy „külföldi” filmet nézek, akkor az eredeti nyelvre szoktam állítani a párbeszédeket, mert „hallani” is akarom. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a téma fontossága miatt a lehető legtöbb emberhez szeretném eljuttatni a filmet, ezért megkértem a színészeket, hogy a bosnyák verzió után vegyük fel a jeleneteket angolul is. Mivel így a beállítások nem voltak teljesen egyformák, tulajdonképpen két film készült el. Így azokhoz is eljut majd, akik egy feliratos mozifilmre soha nem váltanának jegyet. – Akkor tehát az Egyesült Államok közönségének készült az angol verzió? – Igen, de mindkét változat elérhető, így a nézők választhatnak. (Magyarországon viszont csak az angol változat fut a mozikban. – A szerk.) – Arra nem gondolt, hogy szerepeljen a filmben? Akkor még könnyebb lenne eladni. – Sosem nézem magam vissza – tudom, vannak színészek, akik minden egyes jelenet után odarohannak a kontrol-monitorhoz, hogy tanulmányozzák magukat, de erre én képtelen vagyok. Önmagamat dirigálni meg amúgy is abszurd lett volna. Ha egy-egy premieren végig kell néznem egy filmem, ahhoz tényleg erőt kell vennem magamon. A kollégákat sokkal izgalmasabb nézni. – Beszéljünk praktikus dolgokról: hová tette a nagy családját, amíg rendezett? – Brad mindenben támogatott, úgy alakította a munkarendjét, hogy épp szüntet tartott, miközben forgattunk. Csodálatos apa, ő figyelt a gyerekekre. Mindemellett vallom, hogy kicsit túlmisztifikálják a színészi és a filmkészítői szakmát. A világ számos pontján anyák milliói sokkal keményebb munka mellett gondoskodnak a családjukról. Egyszóval én nem mernék panaszkodni ebben a témában. – Brad Pitt végül feltűnik a film egy jelenetében: egy szarajevói tömegjelenet során egy mesterlövész lelövi. – Ennek praktikus okai vannak. Ha egy rendezőnek kell egy epizodista, akinek meg kell halnia, általában a közvetlen környezetében néz körül. Mindazonáltal nem egyszerű meghalni a vásznon, akárki nem képes rá. Brad viszont tökéletesen csinálja.   – A vér és méz földjén egy hosszabb rendezői karrier kezdete, vagy egyszeri kitérő volt? – Nem tudom. Nem leszek boldogtalan akkor sem, ha nem rendezek soha többet. Nem vagyok rákényszerítve. Ha esetleg adódik még egy olyan történet, amelyet szenvedéllyel szeretnék elmondani, akkor, meglehet, ismét belevágok. A vér és méz földjén esetében úgy éreztem, föl kell hívom azokra a problémákra a figyelmet, amelyekről mindannyian tudunk, de úgy teszünk, mintha nem léteznének. – A Berlinale ideje alatt tárgyalt a német külügyminiszterrel, korábban találkozott Barack Obamával. Mégis, miről beszél a politikusokkal? – Az attól függ, melyik ország politikusával ülök le egy asztalhoz. A német külügyminiszterrel az afrikai országoknak és Bosznia-Hercegovinának adható lehetséges segélyekről, Obamával Líbiáról, meg minden egyébről, ami épp aktuális. Szeretem első kézből megtudni, hogy éppen mik a legforróbb témák. – Csak nem csap fel ön is politikusnak? – Nem hiszem, hogy alkalmas lennék a feladatra. A politikusoknak idomulniuk kell, az ilyenféle alkalmazkodásban pedig én nem vagyok túl jó. Maradok a privát diplomáciánál. Csak segíteni szeretnék, uralkodni nem.