Angelina (még javában huszonéves) akkoriban polgárpukkasztó korszakának zenitjét élte: férjhez ment Billy Bob Thorntonhoz, fityiszt mutatott a világnak, feketében járt, ha épp nem rojtos farmerben, gyűrött pólóban és vietnami papucsban, és jóformán ki se dugta az orrát a hitvesi ágyból. Mire is feszült volna? Addigra már a polcán díszelgett két Golden Globe- és egy Oscar-díj, vagyis minden, amiről Hollywood összes élemedett színésznője álmodik. Hogy mi kattant el a fejében az ezredfordulón, tulajdonképpen egy mondatban összefoglalható. Aki ilyen fiatalon mindent kipróbált és mindent megkapott, az vagy addig égeti magát, míg felperzseli a tűz, vagy fáklyába fogja a lángot és felfedezi magának a világot. Angie volt olyan okos, mondhatnám ösztönösen bölcs, hogy az utóbbit választotta. A többi – a kis Maddox örökbefogadása, a Brad Pitt-szerelem, a vakmerő világjárás, tiszteletbeli ENSZ-nagykövetség, a szülések és a további örökbefogadások – már bulvártörténelem. Egészen 2010 augusztusáig, amikor Angelina Jolie váratlanul egy budapesti magánreptéren landolt és három napon át bejárta fél Magyarországot, hogy helyszíneket találjon akkor még címtelen „bosnyák szerelmi történet”-ének, amit ő írt és ő készült megrendezni.  A filmet 2010. szeptember-novembere között forgatta le két verzióban, angolul és „szerbhorvátul”, hollywoodi léptékkel miniköltségvetésből. Csontváz stábot hozott: csak az asszisztensét, Dean Semler Oscar-díjas operatőrt és egy producert. A stáb többi tagját mi, magyarok adtuk, a szereplőgárdát pedig egy londoni ügynökség válogatta össze főleg szarajevói színészekből. Amikor meglátogattam a forgatást, Zana Marjanovic elmesélte, hogy fogalma se volt, mire küldi el a demokazettáját, és majdnem kiesett a kezéből a kagyló, mikor Angelina telefonált, hogy felkérje a női főszerepre. Névtelen, de hiteles színészekkel akart dolgozni, akik nem eljátsszák, hanem újraélik a jugoszláviai háború szörnyű epizódjait. Angelina hónapokig vágta a filmet, aztán Londonba utazott, ahol Gabriel Yared, Oscar-díjas filmzeneszerzővel „alázenélte”. Aztán pedig alaposan meg kellett fontolnia, melyik verzióval áll a feliratos filmektől idegenkedő amerikai közönség elé: a könnyen emészthető angol nyelvűvel, vagy a „szerbhorváttal”, amelyik viszont sokkal hitelesebb. És döntött. Tanuljon meg olvasni az amerikai néző, a többit pedig bízza a szívére. A hollywoodi külföldi újságírók nem bánták, hogy Angie így határozott: „A vér és a méz földjén”-t a külföldi filmek Golden Globe-díjára jelölték. Angelina Jolie-val Budapesten kezdtük, Los Angelesben folytattuk, majd Budapesten (az m1-en 2012. január 2-án este 8.15-kor látható az interjú) fejeztük be a beszélgetést. – Kezdjük a film témájával. Miközben többször körbejárta a világot, volt alkalma beszélgetni a különböző háborúk áldozataival. Mennyit tanult tőlük az életükről és a nemzetiségi konfliktusokról? – Ez a film az én saját, privát meditációm pontosan erről a kérdésről, mert szégyelltem magam, milyen keveset tudok a világról, és úgy éreztem, hogy ezeket az alapkérdéseket meg kell fogalmaznom és meg kell válaszolnom magamnak. 17 éves voltam, amikor kirobbant a jugoszláviai háború, és hiába zajlott mindannyiunk szeme láttára, szinte tudomást se vettünk róla. Meg akartam érteni, mi váltja ki az emberből az állati ösztönöket, hogyan képes egy férfi ilyen elementáris ösztönnel birtokba venni nőket, és miért nézte szinte tétlenül az egész nemzetközi közvélemény, ami az orrunk előtt történik. Vagyis nem politikai, hanem emberi, erkölcsi szempontból közelítettem meg a témát. De válaszom, legalábbis jó válaszom még ma sincs. – Mindenütt azt nyilatkozta, hogy nincs szándékában politikailag állást foglalni. – Mert az foglalkoztatott, mitől fog kaszát-kapát egyik szomszéd a másikra. Már a szereplőket is eleve úgy válogattam, hogy a szerb-bosnyák konfliktus mindkét oldaláról legyenek színészeim, de ezt eléggé megnehezítette, hogy amikor megkérdeztem őket a származásukról, kivétel nélkül azt mondták, jugoszlávok vagyunk. Ami persze érthető, mert legyen az szerb keresztény vagy bosnyák muszlim, együtt jártak óvodába, iskolába és szeretetre nevelték őket, nem gyűlölködésre. Jugoszlávia népe nem akart ellenségeskedni. Nem akarta bántani egymást. Csak a zsarnokság, a hatalomvágy, a politikai manipuláció ugrasztotta őket egymás torkának, és ezért csak egyes személyek okolhatók, nem az egész ország vagy a társadalom. – Kezdő rendező létére miért vágta ekkora fába a fejszéjét, hogy két nyelven forgatott lényegében két filmet? – Mert ez része volt a tanulási folyamatnak, és mert nagyon tetszik a „szerbhorvát” nyelv. Gyönyörű csengése van. Ezt a filmet eredeti nyelven kellett leforgatni, hiszen csak úgy hiteles. Ugyanakkor teljesen egyetértettünk a színészekkel, azoknak is fontos, hogy megismerjék ezt a mesét, akik amúgy nem szívesen néznek külföldi filmet. Ezért vállaltuk be ezt a kettős kötelességet. A forgatókönyvet angolul írtam, tehát le kellett fordíttatni, aztán a régió politikai érzékenységei miatt mindenkinek jóvá kellett hagynia. Általában angolul forgattunk először, hogy az operatőr értse, és mire a saját nyelvükön játszottak a színészek, már ő is, én is éreztük, hogy miért néznek, gesztikulálnak, mozognak, és ejtik ki a szavakat úgy, ahogy. Az angol verziót vágtam először és azt használtam bibliának a „szerbhorvát” változat vágásához. Nagy munka volt a színészeknek, de olyan alázattal és odaadással csinálták! Nagyon büszke vagyok rájuk.   – Mennyire hatott a színészeire, hogy szinte a saját életüket kellett újraélniük? – 15 év csak egy kamasz életében nagy idő, történelmi léptékkel szinte semmi, és a mi sztorink rengeteg érzékeny sebet tépett fel. Hálás vagyok a színészeknek, hogy vállalták ezt az önmarcangoló, nehéz feladatot, és főleg azért, mert nem tették volna, ha az, amit el kellett játszaniuk, nem hiteles betűről betűre. – Magyarországon forgatott. Milyen élményekkel ment el tőlünk? – Brad is (aki most fejezte be a zombi-filmjét), én is, nagyon megszerettük Magyarországot. Véletlenül csöppentünk oda. Nem volt sok pénzünk, és úgy tűnt, hogy abból a kevésből Pesten ki tudjuk hozni a mozit. És nagyon kellemes csalódtunk. Minden értelemben. – Most, hogy Amerikában karácsony előtt bemutatták a filmet, és hamarosan Európába is megérkezik, mit vár tőle? Mit tartana igazi sikernek? – Nem akarok érzelgősnek tűnni, és elsírni sem akarom magam. Ma reggel, mielőtt leültünk beszélgetni, levetítettük a filmet a jugoszláviai háború emigráns áldozatainak. Olyanoknak, akik átélték a borzalmakat. Ült a nézőtéren olyan is, aki a másik oldalon állt a konfliktusban. És hatalmas tapsot kaptunk. De nem is ez a legfontosabb. Hanem az, hogy ezzel a filmmel talán sikerül morzsánként újraépíteni a párbeszédet és… begyógyítani a még sajgó sebeket.