Interjúk : 10 év az ENSZ jószolgálati nagyköveteként (2011)
10 év az ENSZ jószolgálati nagyköveteként (2011)
Fordította: Judit 2011.10.10. 21:57
Az Oscar-díjas színésznő immáron tíz éve tevékenykedik az ENSZ jószolgálati nagyköveteként. Ez alkalomból Martin Bell, az Egyesült Nemzetek Gyermekalapjának nagykövete, egykori haditudósító készített vele interjút.
Angelina, ön immáron tíz éve dolgozik az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagyköveteként. Mi ösztönözte önt erre?
Egy film forgatása miatt voltam úton, így jutottam el Kambodzsába, ahol rengeteg visszatérő menekülttel találkoztam. Sokat tanultam az ottani helyzetről, szerettem volna megtudni, mi minden történik a világban, meg akartam érteni, milyen menekültnek lenni. Amikor hozzájutottam az információkhoz és az adatokhoz, amikor hallottam a tömeges kivándorlásról és a kitelepített emberek millióiról világszerte, még többet akartam tudni. Találkoztam velük, és nagyon inspirálónak érzem a velük végzett munkát.
Sikerült megértenie, milyen menekültnek lenni?
Igen. Valójában ők a legsebezhetőbb emberek a világon, mégis gyakran tekintik őket tehernek, miközben az országuk jövőjeként, rendkívüli túlélőkként kellene, hogy kezeljék őket. Nagyon állhatatosak, kitartóak és nagyszerű családokat alkotnak. Így amikor találkozom velük, nagy reményekkel nézek a jövőbe, és úgy érzem, érdemes időt fordítani rájuk, támogatni őket, hogy aztán hazatérve a mi támogatásunkkal képesek legyenek az otthonaik újjáépítésére.
A helyek, ahol eddig járt, egytől egyig veszélyesek és távoliak. Mely élmények voltak önre a legnagyobb hatással, melyek azok, amelyek örökre belevésődtek az emlékezetébe?
Akár öntől is kérdezhetném ezt. (nevet) Nehéz rá válaszolni, olyan sok van. Azt hiszem, mindig az a hely a legmeghatározóbb, ahová először utazik az ember. Sierra Leonéban jártam először. Akkoriban kegyetlen harcok zajlottak arrafelé, sok ember vesztette el a kezeit és a lábait. Emlékszem, láttam egy hároméves kislányt, akinek hiányzott a karja és a lába. Képtelen vagyok ép ésszel felérni, hogyan történhet ilyesmi, hogyan létezhetnek olyan helyek, ahol az emberek ennyire szörnyen viselkednek egymással. Tanzániában először láttam hatalmas embertömegeket, több százezer menekültet olyan helyen, amelyet nem is mondhattak magukénak. Sorszámmal és kártyával voltak ellátva, a segélytől függtek és nem tudták, mikor jutnak haza. Átlagosan tizenöt évet töltenek ilyen helyeken. Nyomasztó volt számomra a felismerés, mi is történik a világon valójában.
Mi a véleménye, ezek az ügyek miért fontosabbak az összes többinél?
A menekülteket gyakran félreértik, így fontos számomra, hogy az emberek megtudják, kik is ők valójában. Annyi minden van, amivel inspirálnak, amiért támogatnunk és szeretnünk kell őket, nem pedig csupán teherként tekinteni rájuk. Ugyanakkor azt hiszem, az emberek gyakran megfeledkeznek arról, hogy egy menekült is azokkal a problémákkal küzd, mint bárki más. Ha valaki törődik a rákos emberekkel, a nők elleni erőszak kérdésével, a gyermekek szükségleteivel, akkor mindezt egy menekülttáborban is megtalálhatja. Ezek az emberek a társadalom minden sanyarúságával szembenéznek, ráadásul az alapvető emberi jogaikat és az otthonaikat is elvesztették. Az emberiség minden része képviselteti magát egy ilyen táborban, így azáltal, hogy velük foglalkozom, a szóban forgó ügyeken is dolgozom.
Ön tudja a legjobban, hogy egy folyamatosan növekvő problémáról van szó. Eleget tesz a világ az ügy érdekében? Szükséges volna még további lépéseket tennünk?
Mindig lehet és mindig szükséges többet tenni, de úgy gondolom, hogy a megelőzésre kellene nagyobb figyelmet fordítanunk. Sok minden akkor történik, amikor azon igyekszünk, hogy minél magasabbra hajszoljuk a számokat, amikor próbáljuk összegyűjteni a pénzt az éhínség leküzdésére. Szomáliában például nemcsak egy magasabb hatalom beavatkozása, hanem sok-sok más tényező is közrejátszott a kialakult állapotokban. Vannak lehetőségek, amelyeken dolgozva meg tudjuk előzni ezeknek a helyzeteknek a további romlását. Vannak módjai annak, hogyan segíthetünk a jó kormányzással bíró országoknak, az embereknek a becsületes kereskedelemben, abban, hogy termelékeny állampolgárai legyenek az országuknak. És ha megfelelően összpontosítunk minderre, megelőzhetnénk néhány szituációt. Azt hiszem, erre kellene jobban odafigyelnünk, nem pedig versenyt futnunk az idővel.
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) 2011. október 3-ai videós interjúja alapján angolról magyarra fordította: Judit
A fordítás az oldal tulajdonát képezi, ezért részben vagy egészben történő másolása szigorúan tilos!