A Budától nyugatra lévő lankák ölében Tokod csak az egyik szundikáló gyárváros, melynek iparát halálra sebezte a szocializmus bukása. Ezen a szokatlanul simogató novemberi délelőttön éles fénnyel törik meg a nap az egykori üveggyár siralmas épületcsonkjain. A szomorú falak hiteles otthont adnak az egyelőre Címtelen Szerelmi Történet háborús helyszínének, ahol a rendezőként debütáló Angelina Jolie filmjének jelenetei forognak.

Pár hónappal ezelőtt, miután teljes harci díszbe vágta magát az e havi Vogue magazin címlapja kedvéért, Jolie nagyot ugrott a mélybe. Elhitte, hogy hiteles helyszíneket talál egy országban, ahol még soha nem járt, hogy közös nevezőre jut egy stábbal, melynek egyetlen tagja sem amerikai, és erre a két hónapos kockázatos kalandra magával hozza mind a hat gyerekét. Csak az egóját hagyta otthon, ha egyáltalán volt neki. „Itt a film a sztár, nem Angelina”, veti oda egy szerb egyenruhás statiszta két slukk között, pár méterre a forgatási helyszíntől, ahol éppen a főszereplő Zana Marjanovic menekül a kamera előtt. Jolie bekiáltja, „snitt”, a stáb fölnyalábolja a szerelést, hogy átálljon a következő jelenetre az épületcsonkok között, és Jolie törékeny alakja feltűnik a monitoros sátorból. Ceruzavékony fekete nadrágot, sártaposó csizmát, kabátot, napszemüveget visel, egy gramm smink sincs az arcán. Puha léptekkel sétál a főhadiszállás felé, mély diskurzusba merülve a bosnyák főszereplő lánnyal és honfitársával, az egyik mellékszereplővel. De amilyen nyugodtnak látszik és amekkora nyugalmat teremt, Angelina nem tudja, nem is akarja elnyomni magában azt a drukkot, amivel lakókocsijába invitál kávézni, beszélgetni és megmutatni néhány vágatlan jelenetet. Most először szólal meg „szerelemgyerekéről”, mióta szeptember 28-án Budapesten és környékén forgatni kezdte a Címtelen Szerelmi Történetet.

– Mikor találtál időt arra, hogy megírd ezt a forgatókönyvet?

– Kilenc-tíz hónappal ezelőtt elkapott egy influenza, és átköltöztem a ház másik végébe, nehogy megfertőzzem a kicsiket. Heverésztem, olvasgattam és egyszerre belém nyilallt, mi lenne, ha írnék valamit. Igen ám, de nem volt a gépemen forgatókönyvíró-program. Úgyhogy kip-kop, kip-kop, nyomtam a szóközöket, amitől az első vázlat elég hülyén nézett ki. Lötyögött a szöveg, tök amatőrizmus. De összekalapáltam. Aztán hetekig rá se néztem, ott hevert az íróasztalomon.

– Honnan jött az ötlet?

– Régóta piszkál, hogy a világ mindig csigatempóban jut el odáig, hogy végre beavatkozzon vagy egyáltalán megértsen egy konfliktust, segítséget nyújtson a rászorulóknak és fölrázza a nemzetközi közvéleményt. Töménytelen emberrel találkoztam az évek során, tehát joggal állítom, hogy ez a sztori bárhol játszódhatna. A lényege, hogy a háború előestéjén találkozunk két fiatallal, és látjuk, mivé lehetett volna az életük, ha nincs háború. Jugoszláv fiatalokról van szó, tele reménnyel, csodálatos lehetőségekkel. Nagyszerű, tiszta tekintetű srácok. Aztán Boszniában kirobban a háború, és még az sem tud elbújni előle, aki mindent elkövet, hogy ember maradjon. Elsodorja a háború vihara, végignézi, hogy pusztulnak el a barátai, a családja. Az motoszkált bennem, mit tesz a háború az emberekkel, hogyan fosztja meg őket emberi mivoltuktól. Elég, ha a világ csak egy évig nézi karba tett kézzel, ez akkor is maga a pokol. Hát még, ha négy-öt évig tart! Itt van Dárfúr. Mióta totojázunk, hogy megfelelő segítséget nyújtsunk? Hogy beavatkozzunk?

– A jugoszláv konfliktusnak súlyos történelmi előzményei voltak és következményei lettek.

– Erre én is rájöttem. Maga az alaptörténet szimpla, tehát tudtam, csak akkor lesz kerek, ha alaposan beleásom magam a régió történelmébe. Rengeteget olvastam, töménytelen híradót, dokumentumfilmet néztem végig és szakértőkkel agyaltam. A végső lökést az adta meg, hogy a régióból válogattam össze a szereplőket, akik megosztották velem a saját sztorijaikat, és részletesen elmesélték, hol, hogyan élték át a háborút, s mi mindenen ment keresztül a családjuk. Tehát ők kerekítették ki ezt a történetet. Csupa olyan nemzetiségű emberről van szó, akik a konfliktust a maguk szemszögéből élték át és látják, nekik köszönhetem, hogy a film mindannyiuk szemléletét tükrözi.

– Egészen mostanáig csak annyit osztottál meg a nyilvánossággal, hogy a filmed nem a politikáról, hanem emberekről szól. Csakhogy néha nem lehet megúszni a politikai állásfoglalást.

– Ebben a filmben nincs vörös farok. Azt akartam, hogy a konfliktus összes résztvevője hangot kapjon. Éljék át újra, amit átéltek, szakadjon ki belőlük az összes brutalitás, embertelenség, eszelős remény vagy emberi szépség. Nem a te hangod kell ahhoz, hogy valamit hitelesen ábrázolj, hanem az övéké. És ez nem egy hang, hanem sok. Mindannyian vérre mennek azért, amiben hisznek, körömszakadtáig ragaszkodnak az elveikhez, döntenek, cselekednek, és végül mind megszenvedi a magáét. Ha létezik politikai állásfoglalás, akkor az nem más, mint egy ébresztő, hogy hol a fenében voltam, mikor ez zajlott? Hogy nem vettem észre? Miért néztem báván? Miért nem mozdult rá az ország, ahol élek? Miért tartott ilyen sokáig? És legközelebb hogy lehetne megelőzni? Persze, az ember szeretné hinni, hogy nincs legközelebb. De ami Jugoszláviában történt, annyira friss és fájó, hogy akár ma is megtörténhetne. Az emberiség még évtizedekkel a második világháború után is képtelen megbirkózni bizonyos feszültségekkel. Ugyanakkor ez a film gyönyörű mese is, amelyből kiderül, milyen emberek lakták az egykori Jugoszláviát.

– Folyton Jugoszláviát emlegeted, mely ma már nem létezik.

– Mert amikor megkérdeztem a válogatáson a színészeket, milyen nemzetiségűek, honnan származnak, egytől egyig azt válaszolták, „Jugoszláviában születtem. Igaz, most azt állítják, hogy valami más vagyok, de jugoszlávnak születtem.” Tény, hogy papíron az egyik ilyen nemzetiségű, a másik meg olyan, de nem egy színész akadt, aki a jelentkezési lapra azt írta be, hogy „más”, mert az apja ide, az anyja meg odavalósi. Ma bosnyák, szerb, horvát, de mind jugoszlávnak született.

 – A jugoszláv konfliktusnak súlyos történelmi előzményei voltak és következményei lettek.

 – Nem volt szándékomban politikai filmet csinálni. Embermesét akartam. Ezért a lehető legszorosabban követtem az emberi motívumokat, kifaggattam, akit csak lehetett, és hagytam, hogy a színészeim saját élményeiből táplálkozzék ez a film. Mert az a hiteles. Minél mélyebbre mentünk, annál többet találtunk. Bizonyos jeleneteknél fölcsaptak az indulatok, másutt meg azonnal megtaláltuk a közös nevezőt. Összességében semmi olyan nem volt a forgatókönyvben, amire valamelyik színész azt mondta volna, hogy „na, ez aztán nem fér bele”, vagy „ennek semmi teteje nincs”. A színészek rögtön kifakadtak, ha úgy érezték, hogy valami nem hiteles, és olyankor addig-addig veséztük a jelenetet, míg történelmi szempontból is, emberileg is a helyé re került. Közben folyamatosan rugdostam magam, hogy vigyázat, nem dokumentumfilmet csinálok! Azt meg még kevésbé vállalhatom fel, hogy átfogom az egész háborút. Csupán azt a szeletét mesélhetem el, amelyiket érdemes elmesélni, és remélhetőleg a lehető legtöbb hangot meg tudom szólaltatni. Szeretném, ha ez a film legalább annyira felrázná az embereket, hogy terítékre kerüljön a háború és az ehhez kötődő nemzetiségi feszültségek, s ha egy kicsit elgondolkodnának, hogy milyen szörnyűségeket éltek át ezek az emberek. Ugyanakkor nem térhettem el attól, hogy hús-vér karaktereket ábrázoljak egy feszültséggel teli drámában, ami azt is leköti, akit esetleg hidegen hagy a politika. Mert nem mindenki nézi vallásosan a híradót, és nem mindenki rajong a politikai töltésű vagy a külföldi témájú filmekért. De szeretném, ha nyitott lenne arra, amit mondani akarok. Ezért hívom ezt a filmet „love story”-nak, még akkor is, ha szokatlan szerelmi történet.

– Hogy szedted rá össze a pénzt?

– Odaadtam a forgatókönyvet Graham King producernek, akivel a Turistát csináltam, és bevállalta a finanszírozás egy részét, a többit Brad meg én tettük a kalapba.

– Azt` egyszer csak feltűntél Budapesten?

– Azzal jöttek, hogy muszáj Budapesten forgatni. Elindult egy kis stáb körülnézni, és úgy jött vissza, hogy a Raleigh Stúdió valami fantasztikus. Meg hogy a magyar filmes gárda valami hihetetlen. És a helyszínek elképesztőek. Alig kell Amerikából vinnünk szakembereket, mert Budapest tele van profikkal.

– Az interneten arról vitáztak, hogy forgatsz, vagy nem forgatsz Boszniában. Mi az igazság?

– Ez a film nem egyvalakiről szól, még csak nem is egy csoportról, mert az nem fejezné ki egy egész nép hangját. Igen, forgatunk Boszniában. Aki egy számára idegen közösség történelméről akar filmet csinálni, annak tiszteletben kell tartania az adott nép érzékenységét, tehát csakis kellő tisztelettel és óvatossággal szabad közelítenie. Ebben a stábban mindenkinek a helyén van a szíve és az esze, mindenki a lehető legtisztességesebben nyúlt a témához azzal a szándékkal, hogy igazat mondjon.

– Mennyire rázódtál bele a rendezésbe?

– Első naptól fogva jobban érzem magam a kamera mögött, mint valaha a kamera előtt. Szeretem az eredeti szakmámat, de van némi igazság abban, hogy egy rendező sokkal közelebb van a stábhoz és a színészekhez. A csapat tagja. A színész magának való, elmerül a figurában, csak a saját jeleneteire koncentrál, és a többi színészhez húz. A rendező viszont mindenkihez, az operatőrtől a kábeleseken, a hangmérnökön, a berendezőkön át a díszletmunkásokig. Óriási szerencsém, hogy olyan operatőrt fogtam ki, mint Dean Semler. Mielőtt elindultunk, vettem egy pár technikai szakkönyvet. Próbáltam összebogarászni bizonyos beállításokat, referenciákat, fényhatásokat, hogy ne csak a forgatókönyvvel magyarázzam el a stábnak, amit akarok, hanem képekkel is illusztráljam.

– A film angolul beszél, vagy a volt Jugoszlávia valamelyik érintett népének nyelvén?

– Két verziót forgattunk, az egyiket angolul, a másikat a szereplők nyelvén. Azért sikerült, mert a színészek folyékonyan beszélnek angolul, és vállalták, hogy a saját nyelvükön is leforgatják ugyanazokat a jeleneteket. Dupla munka volt.

– Melyik változat kerül a mozikba?

– A forgalmazók azt javasolták, hogy ezt minden ország maga döntse el. Ha az eredeti nyelvű változatot kéri, azt kapja. A régió számára kötelességünk volt így csinálni.

– Mikor és hol mutatjátok be?

– Még nem tudom. Most majd beülök a vágószobába és mind a két változatot megvágom. Los Angelesben fogom vágni, mert a következő hónapokban Brad ott fog forgatni, és ott kell legyen a család. A régiónak, a régió népeinek és a szereplőgárdának tartozom annyi tisztelettel, hogy az ő véleményükre adok elsősorban. Majd ők megmondják, hol a legjobb bemutatni. Engem csak az izgat, hogy nagyon jó film legyen.